Múlt héten a Hallgatói Hálózat egyik ifjú titánja ismét jól megaszonta.  Leginkább arról szólt a cikk, hogy „mi vagyunk a tiszták, a civilek, az újak, a pártkatonák nem érnek fel hozzánk, elmúthúszév, paradigmaváltást!”. Bónuszként megpróbálta a tevékenységüket és a hozzáállásukat valami hallatlanul új dolognak beállítani, amivel a többiek nem tudnak mit kezdeni. Csak remélni tudom, hogy az írás nem az egyetemfoglalás kudarca által keltett frusztrációt hivatott leverni a pártokon, akik már (legalábbis az ellenzékiek) jó ideje nem próbálják elnyerni a hahások kegyeit. Mert lehet itt magyarázkodni, hogy mekkora siker az, hogy adtak nekik egy játszóházat állandóra, de nem ez volt az egész célja. Márpedig a valódi célból, a hat pontból nem valósult meg eleddig semmi, sőt, a röghöz kötés belekerült a Világ Legrugalmasabb Gránittömbjének negyedik belefaragásába. Úgy általában, ha számot vetünk a hat pont decemberi megfogalmazása óta eltelt idővel, volt bármi haladás? Nem úgy tűnik, de persze a pártok a hülyék.

Ki kell azonban ábrándítanom hős forradalmárainkat: a civil érdekérvényesítés ábszolúte nem újkeletű dolog. Civilek eddig is tüntettek, eddig is igyekeztek közvetlenül beleszólni őket érintő dolgokba, korábban is voltak sztrájkok, sőt még diáktüntetések is, a mostaninál sokkal kedvezőbb konstrukciók ellen is. Azok is civilek voltak.

Talán a 2011-es vagy akár a 2008-as diákmegmozdulásokon megjelentek hivatalosan a pártok…?

Ebben semmi új nincs. Van azonban újdonság a másik oldalról: a kormány eddig példa nélküli módon tesz rá, hogy a civilek mit akarnak, és mit csinálnak. Eddig a kormányok (általában a baloldaliak) mindig figyelembe vették a követeléseket, és tárgyalóasztalhoz ültek az épp aktuális érdekérvényesítőkkel. Eddig működött a társadalmi nyomás. Most már nem működik.

Miért?

Ennek – véleményem szerint – több oka van.

Egyik a Fidesz hozzáállása. Nem fogadnak el külső kritikát, és aki nem alázatosan kérve közelít hozzájuk, azt ellenségként kezelik, és nem hallgatják meg, hanem megpróbálják eltaposni.

Másik ok a politikai helyzet. Igen, a pártpolitikai. Mivel jelenleg a Fidesznek nincs alternatívája, mert az ellenzéki pártok még (MÉG) nem fogtak össze, a kormánynak nem kell attól tartania, hogy a kikosarazott civilek máshoz fordulnának helyettük, és a következő választásokon majd jól megbuktatva a jelenlegi kormánypártot, másnál kilincselnének sérelmeikkel. Ha pedig nincs meg ez a fenyegetés, akkor ugyan miért kéne odafigyelnie a kormánynak a tüntetőkre? De ezt már korábban is leírtam.

Harmadik ok lehet a tüntetők összetétele is: amíg 70%-a a 18-30 éves korosztálynak nem megy el szavazni (és a maradék 30 sem jellemzően az egyetemista réteg), addig mi fenyegetést tudnak jelenteni a Fidesz hatalmára? Igaz, erre egyesek cáfolatként felhozzák, hogy a felsőoktatás helyzete vacsoraasztali beszédtéma az egyetemisták családjánál, de nem vagyok biztos benne, hogy ez ellensúlyozni tudná az egyetemisták választói passzivitását.

Tehát a bázisdemokratikus hallgatók egyáltalán nem találták fel a spanyolviaszt, épp ellenkezőleg, sikertelenül próbáltak élni egy korábban sikeres eszközzel, ami viszont nem az ő hibájuk. Egyszerűen most nem olyan a helyzet.

Nemcsak a felsőoktatás helyzetéről szól azonban a HaHa. Kommunikációjukból kivehető, hogy sokkal nemesebb céljuk is van a hat pontnál. Mintha meg akarnának honosítani egy új politikai kultúrát, ahol nem osztják fel az emberek magukat A és B csoportra. fradistákra és utésekre. Baloldaliakra és jobboldaliakra. Közgázosokra és műszakisokra. Vagy ahogy a cikkben írták: bikkra és makkra. Vagy ez a szándékuk, vagy egyszerűen, mint a lázadó kamaszok, nem szeretik, ha a felnőttek beteszik őket valami skatulyába, mert nekik nem jók a meglévő keretek.

Elképzelésük arról, hogy ne legyen „bikk” és „makk”, hanem mindenki identitásától függetlenül szabadon jöjjön össze és beszéljük meg, hogyan kéne „rendezni végre közös dolgainkat”, szép, de azért érdekelne, hogy úgy egyébként ez melyik emberlakta vidéken van így? Máshol is vannak pl. hutuk és tuszik, katolikus írek és protestáns angolok, de a politikában s megvan ugyanez az identitásadó erő. Mini coming-out: olvastam a Bridget Jones naplóját, mindkettőt, tetszett is. Abban, jelesül a második részben Miss Jonest fiúja elviszi egy ügyvédbulira. Mikor ott előkerül a politika, kiderül, hogy abban a posh közegben hősnőnk az egyetlen Labour-támogató, mindenki más Tory-szavazó. Mikor provokatív kérdésekkel árasztják el Bridgetet, ő hősiesen kivágja magát, és utolsó mondata így szól: „különben is, aki balos, az a Munkáspártra szavaz!” (Azt hiszem, ezt mondta, rég olvastam, és itt Törökországban nincs kéznél egy magyar nyelvű példány.) Márpedig ha a Föld műveltebb felén is így működik a dolog (máshol meg mindenki a kormánypártot támogatja, ha jót akar magának), akkor mit várunk szeretett félázsiai származékainktól?!

Még ha el is tekintünk attól, hogy a felvázolt modell sehol sincs jelen, akkor sem tudom nem észrevenni, milyen furcsa módon mutat példát az író. Bikk és makk helyett ugyanis most bevezet egy újabb törésvonalat, cakkot és pakkot, azaz dehogyis: a civileket és a pártpolitikusokat, majd a címben utóbbiakat jól elküldi a picsába, nem véve észre, hogy ugyanazt a gyakorlatot folytatja, aminek elítélésére klaviatúrát ragadott. Vagy nem is az irracionális törésvonalakkal volt baj, hanem, hogy nem ők húzhatják meg azokat? Vagy hogy is van ez?

(Mindettől függetlenül hajrá Hallgatói Hálózat! Baromira örülnék, ha sikerrel járnátok, csak épp attól tartok, hogy jelenlegi módszereitekkel és hozzáállásotokkal nem járhattok, azért a kritika. S eddig nem látom, hogy aggodalmam alaptalan lenne, persze csak egyszer kell, hogy ne nekem legyen igazam, hanem nektek, s mind nyerünk. De ne hallgassatok rám, veszedelmes pártpolitikusra,  még a végén rátok telepszem!)