Újabb évfordulója telt el a trianoni békekötésnek. Ötödik éve, hogy hivatalos megemlékezés van róla. A sztenderd ellenzéki hozzáállás gondolom az lenne, hogy el kéne törölni, mert értelmetlen, mert sunyi hatalommániások politikai tőkét csinálnak abból, hogy egy sebben forgatják az ujjukat és nem hagyják száz éve behegedni és mert a jövő felé való haladást hátráltatja, ha folyton hátra nézünk.

Ez mind igaz. Én mégis megtartanám ezt az emléknapot. Miért? Mert emlékezni fontos.

Méghozzá korrekten emlékezni, és szembenézni iszonyat fontos.

Én olyan emléknapot tartanék, ahol az iskolákban különleges történelemórákat tartanának. Kitekintéssel a trianoni döntés előzményeire, kezdve a kiegyezéssel, hogy az miért volt olyan, amilyen, hogy miért lettek a magyarok smasszerok a „Népek Börtönében”, említve a kisebbségekhez való hozzáállást, a Lex Apponyit. Megemlítenék az alternatívákat is, Kossuth kütahyai alkotmányát (ami korát megelőzően széleskörű autonómiát adott volna a községeknek), a Duna-menti Konföderációt (a Kasszandra-levelet is!), de Ferenc József kísérleteit is (Októberi Diploma, és kedvencem, a Februári Pátens, ami a magyaroknak arányukhoz képest nagyobb képviseletet biztosított volna a Birodalmi Tanácsban- de nem, nehogy már a magyar urak egy törvényhozásban üljenek egyenrangúként a rácokkal, tótokkal, oláhokkal, pfejj!).

Aztán rátérnének az első világháborúra, persze megemlítve azt, hogy Tisza István ellenezte, de végül belement, és az utóéletét is, az őszirózsás forradalmat, azt, hogy a „Nem, nem, soha!” mondás Károlyi Mihálytól ered, azt, hogy ironikus módon a Tanácsköztársaság védte az országot a románoktól (persze azért, hogy fenntartsa a saját diktatúráját, terrorral és gyilkosságokkal), miközben a nagymagyar urak elárulták a harcot (amikor Julier Ferenc vezérkari főnök eljuttatta a felvonulási terveket a szegediekhez, azok az Antanthoz, azok a románokhoz) és a románok ennek köszönhetően Pestig jöttek. Majd utánuk besunnyogott Horthy fehér lovon, és a vörösterror után jött a fehérterror.

Következne aztán Trianon emlékezete és hatása a magyar politikára: hogy ez határozta meg a mindennapokat, és a magyar elit a (lehetőleg inkább a zsidók) anyját eladta bárkinek, aki három falut visszaszerzett. Ebből lett csúfos szereplésünk a második világháborúban. (Kis színesként szó lenne Rothermere lordról, aki írt egy cikket arról, hogy a magyarok igazán visszakaphatnának némi területet, sehol sem vették komolyan, de Magyarországon majdnem királlyá koronázták a fiát.)

Korrektek lennénk: végigmenne az oktatás a kommunista rendszereken is, ahol zéró érdekképviselet volt a határon túli magyarok részére, és Ceaucescu hülyére vette Pártunkat és Kormányunkat rendszeresen.

Majd eljutván a modern korhoz, lenne szó a jövőről is. Hogy lehet a hatásait helyrehozni? Először is, nem kéne folyton róla siránkozni. El kell fogadni a reálpolitikai helyzetet és kihozni valamit belőle. Schengennek köszönhetően most már minden akadály nélkül el tudunk látogatni Szlovákiába, hamarosan Romániába és Horvátországba, idővel remélhetőleg Szerbiába is. A közösségek ilyen szinten már egyesülhetnek. Ha valóban érvényesül a szubszidiaritás, akkor a magyar közösségek a helyi ügyeiket helyben intézhetik el. Ráadásul a magyar az EU egyik hivatalos nyelve is, ergo Romániában, Szlovákiában és Horvátországban is hivatalos. Ha pedig az EU-ból föderáció lesz, akkor a hatalmi központ Brüsszelben (vagy arrafelé) lesz, ahol kevésbé szempont, hogy a magyarokat szívassák, mint lehet Bukarestben, Pozsonyban, esetleg Zágrábban vagy Belgrádban.

Még perspektívát is adhatunk a fiataloknak: legyenek sikeres magyar diplomaták (ne futsalból átemelt seggnyalók, jó?!), akik az EU intézményeiben lobbiznak azért, hogy az EU általában keményebben betartassa a kisebbségvédelmi rendelkezéseket. Ebben sok ország partner lenne, nagyobb a siker eredménye, mint a folytonos cicaharc a szomszédokkal. Csak szövetségeseket kell találni!

Esetleg földrajzi kitérővel szó lehetne arról is, miért ostobaság minden revíziós elképzelés. Hogy mekkora szívás lenne például, ha a román képviseleti párt lenne a mérleg nyelve választásokkor...

Ezt taníttatnám én meg a trianoni megemlékezések napján. Persze adagolva, hogy a megfelelő korban megfelelő szinten legyen a tananyag.

Persze, ez az én nézőpontom, amit leírtam, de őszintén szeretném, ha a tananyagban ez a lehető legkevesebb részrehajlással jelenne meg. Hiszem, hogy az iskolában egyik világnézetet sem erőltethetjük a tanulókra- még az enyémet sem! Nem indoktrinálni kell a gyerekeket, hanem gondolkodásra és szembenézésre ösztönözni. Ismerjék meg minden aspektust és vonják le a saját következtetéseiket! Persze, alapból erről szól az iskola.