A 444.hu-n egy hete megjelent cikkben Szlankó Bálint arra a következtetésre jut, hogy az EU-nak (és a NATO-nak) túl drága lenne megvédeni Ukrajnát Oroszországtól. Túl közel van hozzájuk Moszkva és kész is a végsőkig elmenni, hogy megszerezze magának.
Szerinte nem is kell tartani attól, hogy Putyin tovább megy, mivel nem egy feltörekvő birodalomról van szó, hanem egy olyan lassan szétrothadó autokráciáról, amelyik külpolitikai kalandozásokkal próbálja stabilizálni magát. Vagyis Ukrajna után nem fog továbbmenni például a balti államokra.
Eleve kétlem, hogy így működne bármelyik birodalom (akármilyen szétesőben levő is) dinamikája. Ez engem arra emlékeztet, hogy „ha majd odaadjuk Hitlernek a Szudétákat, majd nem fog tovább hódítani”. Akkor sem jött be. Persze megírta Szlankó, hogy Putyin ért az erőből, tehát távoltartja őt, ha NATO-bázisokat működtetünk a határos országokban.
Lehet, hogy elég lesz. De nem csak erről van szó. Sajnos a külpolitikában még mindig sokat számít a látszat és a presztízs. Még mindig kategória az „arcvesztés”. Márpedig pont ez fog történni az EU-val, ha nem képes megvédeni egy országot, amelyik a segítségét kérte. Engedhetjük, hogy az legyen az üzenet, hogy a 21. század sikersztorija, a Nagy Reménység, ami mintaként szolgálhat a jövendőbeli szupranacionális szervezeteknek, itt megakad az eddigi dinamikus növekedésében?! Oroszország erősebb az EU-nál? Ha Putyin lenyeli Ukrajnát, az azt sugallja, hogy inkább az Eurázsiai Unió lesz a jövő politikai formációja, és még az jár jobban, aki önként csatlakozik. Esetleg megmozgathatja azok fantáziáját, akiknek tetszetős Orbán keletinyitásos, különutaskadó, pragmatikusnak feltüntetett (valójában egyszerű önprostituálás) külpolitikája. Kell még néhány miniputyin Európának?!
Ha viszont sikerül megvédeni még Ukrajnát is, akkor nem férhet kétség ahhoz, hogy még mindig a transzatlanti partnerség a legerősebb játékos, és érdemes az EU-val tartani.
Persze ha korábban az EU nem biztatja és támogatja Ukrajnát, akkor most ez nem lenne ekkora presztízskérdés. De ha már belelavíroztuk magunkat ebbe a csapdába (mert ez egy csapda), muszáj végigmenni rajta. Vagy ki kell erőszakolni, hogy Putyin pislogjon előbb, vagy találni kell de nagyon gyorsan egy olyan megoldást, ami mindkét félnek esélyt ad, hogy arcvesztés nélkül lépjen ki a konfliktusból. Ilyen lenne például, ha Ukrajna maga mondana le Luhanszkról és Donyeckről, akik úgysem akarnak hozzájuk tartozni, esetleg erről népszavazást tartanak ott és a Krímben is, ezúttal nem Kovács Béla-szintű megfigyelőkkel, a megmaradt Ukrajna pedig elkezdi a csatlakozását az EU-hoz. Ehhez viszont az kell, hogy Ukrajna (és a szeparatisták) kezdeményezzék ezt a lépést, hogy a mögöttük álló támogatók hivatkozhassanak arra, hogy ők végig kiálltak a szövetségeseik mellett, akik saját elhatározásukból jutottak erre a megoldásra. Szerintem ennél win-winebb eredmény nem lehetséges, persze lehet, hogy ehhez az ukrán vezetőségnek áldozatot kell hoznia, a legkeményebb héjáknak vissza kell vonulniuk, de az EU-nak megvannak az eszközei arra, hogy ezt megértesse a vonakodó vezetőséggel.
Persze ez a megoldás józan belátást követel mindkét féltől és azt, hogy tudjanak alább adni az igényeikből. Márpedig félő, hogy legalábbis Putyin (és Porosenko, mindketten bepolitikai okokból kénytelenek úgy tenni, mintha a végsőkig készek lennének elmenni)) addig nem lesz kompromisszumkész, amíg minden más lehetőséget ki nem merített. Addig viszont viszi előre a küzdelmet, és csak reménykedhetünk, hogy megáll, mielőtt nem lenne visszaút.
De amíg ő nem hajlandó alkura, addig nem engedhet Európa sem, mert hosszú távon az EU értelme kérdőjeleződhet meg Kelet-Európában és még többen válthatnak az Orbán-féle keletinyitásos hintapolitikára, ami senkinek nem érdeke.
Utolsó kommentek